A színház fórum, ahol a kisemmizettek, peremre szorultak is megszólalhatnak, tükör, amelyben szembesül önmagával a társadalom. Az untig ismert mondatok nem csak szólamok maradtak Gyergyószentmiklóson, a Nemzetiségi Szinházak XIII. Kollokviumán. 

Simon Judit fesztiválbeszámolójának befejező része.

 

Izgalmas kérdéseket vetett fel az újvidékiek vendégelőadása, alcíme szerint egy forradalom fantazmagóriája

A kollokvium programjában számos kiegészítő rendezvény szerepelt, többek között olvasószínházi előadások, könyvbemutatók, workshopok, azaz szakmai gyakorlatok. Albu István színigazgató, aki mindenhol ott volt, mindenkivel váltott kedves szavakat, és akiről nem tudni, mikor alszik, a kollokvium hetére beszédgyakorlati oktatást szervezett a Figura Stúdió Színház színészeinek Nagy Orsolya budapesti logopédus irányításával. Dézsi Szilárd volt az olvasószínházi előadások rendezője és mindenese. A kolozsvári főiskolások felolvasták Visky András Pornó című drámáját, Székely Csaba 10 című színművét, amely a budapesti Radnóti Színház előadásában elnyerte a legtöbb kritikusi díjat, valamint Matei Visniec Madox: Három éjszaka című színművét.

Minden este színész- és más zenekarokra lehetett bulizni, a koncertekre a helyi fiatalság is begyűlt.

Mindezeken túl még Reisz Gábor nagyszerű filmjét, a Rossz versek címűt is megnézhettük a stúdióteremben. Az alkotásról bővebben Beretvás Gábor filmkritikus írt a Várad folyóiratban.

 

Melegnek lenni Erdélyben

Megszoktuk, hogy Székely Csaba fontos és kényes témákat dolgoz fel. Tabukat dönt, igyekszik megmutatni a kisebbségi lét színét és fonákját, de leginkább utóbbit. S teszi ezt sok humorral, szeretettel, empátiával az elfogadók és elutasítók iránt egyaránt. Székely nem ítélkezik, ahogy az Öröm és boldogság rendezője, Ándi Gherghe sem tör pálcát senki fölött. A G3 Színház megmutat egy jelenséget, melyről az erdélyi magyar társadalomban nem illik beszélni: a melegeket. Őket vagy letagadjuk, jobb esteben viccesnek, rosszabb esetben elítélendőknek tartjuk. Legfeljebb kommentekben kiáltjuk perverzeknek, abnormálisaknak, örülünk, ha akad, aki szétveri a menetüket, és hangosan féltjük tőlük a hagyományos családmodellt. Igazából semmi bajunk nem lenne velük, ha semmiben sem különböznének tőlünk. Mert kisebbségi lét ide vagy oda, a másságot nem szeretjük. Persze tisztelet a kivételeknek, akik szót emelnek vagy sem a visszás helyzet miatt, hogy egy kisebbségben élő közösség elítél, vagy tudomást sem vesz egy másik kisebbségről.

Az előadás után sok szó esett a megkülönböztetésekről, az atrocitásokról, melyek az LMBTQ közösség tagjait érik Romániában, Erdélyben, a magyar közösségben.

Az Öröm és boldogság előadás az eltartásra, a groteszkre és a szürreálisra épül, mégsem nélkülözi az érzelmeket, sőt. 

Az elején egy pártás menyecske beszél a homoszexuálisokról, mint az emberhez legközelebbi fajról. Szóval hasonlít, de nem ember. Klipszerű képekben villannak fel városi és falusi sorsok, melegek és leszbikusok, aki felvállalják vagy sem nemi identitásukat. S a heteroszexuálisok, a „normálisak”, akik buziznak keményen, felsőbbrendűségük teljes tudatában. S akkor ez a kemény, hetero, fehér, erdélyi magyar férfi megtudja, hogy a fia meleg. Ráadásul vállalja ország-világ előtt. Az apa dühe agresszióba csap át… na ezt a fordulatot sem árulom el, amint azt sem, ami a falusi macsóval történik.  Az emberi mozzanatok adott pillanatban összeérnek, a puzzle darabok összeállnak és képet alkotnak: azokról, akik vállalják nemi identitásukat és mernek boldogok lenni és az őket megvető, lenéző társadalomban, illetve azokról, akik őrzik titkukat. Számos tragédia oka a társadalmi megítélés, elutasítás. Az előadás keserű humora, a groteszk játék, a teatralitás a végén egy megrázóan szép pillanatba fordul. Őszinte, jól megkomponált előadás az Öröm és boldogság.     

A már említett beszélgetésben egy szereplő művész mondta el, amikor próbálni kezdte Székely darabját, akkor döbbent rá saját előítéleteire. Mert a beidegződések észrevétlenül beépülnek, ha gyermekkortól kezdve a családban, az iskolában valaki ezekkel nő fel. S az előadás kapcsán számos kérdés fogalmazódik meg, melyekre nekünk kell válaszolni önmagunknak. Elhangzott még, hogy Marosvásárhelyen kvázi elutasítják az előadást, mindössze ötször játszhatták, más városokban viszont, ahová meghívják, Budapesttől Gyergyóig osztatlan sikert arat.

 Az egyetlen hazai roma színház, a Giuvlipen előadásának egy részlete


Roma nőnek lenni Romániában

Az immár nemzetközi ismertségnek és elismertségnek örvendő bukaresti Giuvlipen Színházi Társulat az egyetlen romániai roma színház. A Mihaela Drăgan színésznő alapította társulat előadásai a romák és elsősorban a roma nők, valamint a roma LMBTQ közösség drámai helyzetére reflektálnak. A szegényekére, akiket kizsákmányolnak, nap mint nap megaláznak, kiközösítenek, azért is, mert romák és azért is, mert más a nemi identitásuk. Utóbbiakat saját közösségük, számos esetben a családjuk is kiközösíti.   

Sexodrom című előadásukat Bogdan Georgescu állította színpadra, szuggesztív zenével dalban, rap-ben, prózában hangzanak el személyes, mélyen megrázó történetek.

A társulatot ebben az előadásban három hivatásos színésznő, egy középiskolás, több éve iskolaszínházi tag, egy transzvesztita színész, valamint egy transzszexuális szereplő, aki ebben a produkcióban lépett először színpadra, alkotják. Valamilyen mondókával kiszámolják, ki az első mesélő, aztán bárki a résztvevők közül leállíthatja, a játék nevét mondva és elmondhatja a maga történetét, addig beszélhet, még le nem állítja egy másik játékos. 

Ennek a játéknak a szabályai szerint váltják egymást a színpad előterében levő apró, kerek, piros dobogón a szereplők. A történetek, amiket elmondanak, velük estek meg, vagy ismerőseikkel. A megaláztásról, bántalmazásról, kirekesztésről, nemi erőszakról szóló, megrázó történetekből maguk a szereplők írtak monológokat, illetve párbeszédeket.

Az előadás sikoly, a figyelemfelkeltés szándékával készült, mint a Giuvlipen minden előadása. A társulatnak nincs székhelye, azaz színházként szolgáló épülete. Ott próbálnak, ahol befogadják őket, ott játszanak, ahová meghívják az előadásukat. Járják az országot, és külföldet, eljutottak már egészen az Egyesült Államokig.

Az előadás utáni beszélgetésen nem árulták el, hogy az előadott történetek közül melyik szól róluk, azt viszont elmondták: az ország törvényei is megkülönböztetők, és ezt súlyosbítják a hivatalokban, az elöljáróságokon, hatóságoknál olyan emberekkel, akiknek teljes mértékben kiszolgáltatottak.

A színház számukra fórum, ahol hallathatják a szavukat, felhívhatják a figyelmet a visszásságokra. 

 A szebeni színház német tagozata egy katalán szerző darabját vitte Gyergyóba


Forradalom és miegymás

Alexandru Dabija állította színpadra a szebeni Radu Stanca Színház Német Tagozata színészeivel Esteve Soler: A demokrácia ellen című színművét, amely A haladás ellen és a Szerelem ellen című művekkel alkotja a katalán szerző drámatrilógiáját.

A darabot nem olvastam, de az előadás finoman fogalmazva is semmitmondó. A humoros, groteszk, abszurd képek elég unalmasan követik egymást, a színészi játék felszínes, a rendezés elég fantáziátlan ahhoz, hogy se nevetni, se megbotránkozni, se elgondolkodni ne tudjak a látattokon. Vártam, hogy vége legyen. A produkció egyetlen erénye, hogy mindössze 70 percig tart.  

Az Újvidéki Színházat is meghívták a XIII. Nemzetiségi Színházak Kollokviumára. A vajdasági társulat Álmodozók című előadásának alapja a nemrég elhunyt filmrendező Bernardo Bertolucci azonos című mesterműve. A produkció szövegkönyvét, az előadás rendezője, Lénárd Róbert írta Gilbert Adair története nyomán, felhasználva Bertolt Brecht, Bruce LaBruce, Noam Chomsky, Gilles Deleuze, Félix Guattari, Ulrike Meinhof, a Láthatatlan Bizottság írásait és más dokumentumokat. Vélhetően a dokumentumok az 1968-as párizsi diákmegmozdulásra vonatkoztak, hiszen erről is szól Bertolucci mozija. Lénárd előadásának alcíme: egy forradalom fantazmagóriája. Az újvidékiek kérdéseket tesznek fel szerelemről, lázadásról, forradalomról, filmről, de elsősorban a színházról. Önreflexív előadás a színház társadalmi szerepéről. Ezen belül fogalmazódnak meg a további kérdések. Kemény, provokatív előadás, de nem szünteti meg a színpad és a nézőtér közötti távolságot, nem vállalja az interaktivitást. Tegyük hozzá: jól teszi, mert a nézők cselekvő részvétele megbonthatta volna a produkció feszességét, oldotta volna a színpadi feszültséget.

 Az újvidéki Álmodozókat Lénárd Róbert írta és rendezte


Az előadás utáni beszélgetésből kiderült, hogy az alkotók sem tudják minden felvetett kérdésre a választ, a céljuk maga a kérdésfelvetés volt. Vita alakult ki, hogy lehet-e 2019-ben forradalom, vagy a fiatalok a közösségi hálókon élik ki lázadásaikat? Hogyan viszonyulunk a szexualitáshoz? Hogyan viszonyulunk a színházhoz és hogyan viszonyul a színház a nézőhöz? A beszélgetés egyik színfoltja volt az ifjú lány, aki a meztelenséget, az élő szexuális aktust és önkielégítést kérte számon az előadáson. Hosszú lett volna elmagyarázni, hogy a színház konvenció, játék, meghalni sem szoktak „igaziból” a színészek a színpadon. Ezek hiánya semmit nem vont le az előadás bertoluccis hangulatából. Ami nekem hiányzott utólag: egy „láthatóbb” kulcs az előadáshoz azok számára, akik semmit nem tudnak a filmrendezőről, az Álmodozók című filmjéről, illetve a 68-as párizsi eseményekről. A néhány vetített anyag szerintem kevés volt ehhez. Minden összevetve: izgalmas kérdéseket tett fel egy jól megcsinált előadás.

*

Véget ért a XIII. Kollokvium. Egy nappal tovább tartott, mint ameddig Gyergyószentmiklóson lehettem. Ottani életemből kimaradt néhány előadás, de emelje fel a kezét, aki semmit sem hagy ki egy fesztiválon. A fesztivált kétévenként tartják, és mindig a Hargita megyei (kis)városban. Ilyenkor itt a színházvilág közepe. S mi, újságírók, kritikusok, vendégek, színészek, és mindenki, aki ide látogat, szomorúan tapasztaljuk, hogy a város szinte semmit sem változott, mialatt nem jártunk arra. A gödrök az aszfaltban csak szaporodtak, egyik kolléganő ki is ficamította a bokáját, miközben a sötétben bóklászott a szállása felé, a közvilágítás sem lett jobb, az eddig poros utcák megmaradtak, s a szép, régi épületeket sem újították fel.

Ezzel szemben a Figura Stúdió Színház fejlődik, a fesztivál egyre színvonalasabb és jobban szervezett. Az idén még az időjárás is kegyes volt hozzánk, de meg sem lepődnék, ha kiderülne, hogy a napsütést, a meleget is Albu István igazgató, Keresztes Franciska, Árus Katalin és munkatársaik szervezték a kollokviumra.  

2019. október 27.